Sok minden lehetne másképp a Kossuth által megálmodott, de sosemvolt Duna-menti Köztársaságban; hej, beh sok minden! Csak hát az a fránya tót, meg a romány, azoknak is főként a kormányzata, az nem fér a bőribe sohasem. Nem nyugosznak egy minutát se, ha a szegíny magyart kell baszkurálni, szurkapiszkálni, szapulni, vagy épp rúgni egyet rajta.

Ha a rusnya tót például akkor példásan ügyet kreál, nyomozókat uszít rájok, s megfelelően példát statuál Malina Hedvig elnáspágolóinak ügyében, akkor mi szavunk lehetne? Azt mondanánk: “Nicsak ez a tótócska! Hogy megemberelte magát; szeret ez mégis münköt, nosza, legyünk münk es jó szívvel hezzájuk.” Kit érdekelne akkor, ha a tót kormányfő egyformán védené tót és magyar alattvalóinak érdekeit, biztonságát, hogy a Tátra most szlovák vagy magyar anyaföldön magasodik? Ha a magyar békésen élhetne ott a magas hegyek között, és nem kellene attól félnie, hogy kicsinálják, csak mert magyarul mert megszólalni, akkor ki a fenét izgatna, hogy Felvidék vagy Szlovákia a térképen a hely neve…?

Ha a székelyeket se próbálnák meg szépen lassan, következetesen és kíméletlenül mindenféle rendelettel, törvénybe iktatással és szabályokkal kiirtani, elüldözni, akkor az se lenne baj (ha már a történelemtől ezt a sorsot kaptuk), hogy Erdély nem tartozik Magyarországhoz. A szívünkben ugyan mindig ott volt, és ott lesz; de ha a székely ugyanolyan megbecsült polgár lenne, mint az odaköltöztetett román, akkor, őszintén, érdekelne bárkit is egy papírra rajzolt vonal, meg hogy hová fizeti be az adót? Ha nem akarnák folyton elvenni a nyelvét, a házát, a szavazati jogát, a szaporodáshoz való kedvét a székelynek, akkor talán őt se érdekelné, hogy most román útlevelet kap, vagy magyart, és hogy amikor nagypapát meglátogatja, közben átsétál egy képzeletbeli határvonalon.

De amíg se a szlovák, se a román kormány nem enged a maga – tegyük hozzá: vélt, vagy mondvacsinált – igazából, addig egy normális értékrendű, egészséges morállal megáldott magyar ember nem nagyon lehet más, csak irredenta. Ahogy a román is az lenne, ha egyszer csak elfoglalnánk innen a Fekete-tengerig mindent, bezárnánk az iskoláikat, visszavonnánk a beleszólásukat az ország életébe, meg minden egyéb olyan mulatságot véghezvinnénk, amikkel ő szoktak kedveskedni a magyaroknak. Lenne nagy sírás-rívás, meg szabadságvágy, s jogosan. De éppen ezért jogos a székely és a magyarországi magyar vágya is, hogy az elnyomásnak legyen vége, ha kell, akkor politikai úton, ha nem, akkor hát legyen fegyverrel. Mert azt, amit ezek az uracskák művelnek velünk, nem megengedhető.

Pedig milyen erős lehetne ez a régió, ha a szlovák, ukrán, román, szerb nem azzal lenne elfoglalva, hogy a magyarokat baszogassa… Hiszen piacunk van; ha kifüstölnék a francia, német, angol kézben lévő, bevásárlóközpontnak nevezett szemétlerakókat, akkor a vastag humusszal megáldott, erdőkkel borított, tengerek határolta kis Kelet-Európa önálló kis régiót alkothatna, és dacolhatna a Nyugattal, amely, egyre inkább úgy tűnik, valóban csak szemétlerakónak és szabadpiacnak tartja ezeket az országokat.

De ehhez szemléletváltás kellene. Ehhez pedig az, hogy a román, szlovák, szerb politikus a lopásait, sikkasztásait, sötét ügyeit ne a magyarkérdés ismételt, újra és újra felizzított etnikai feszültségkeltésével takargassa.

Ehhez pedig talán az kell, hogy az egyszerű magyar, román, szerb, szlovák, ukrán kisemberek is felfogják végre, hogy saját uraik szivatják őket. Mert amíg a szomszéd gyűlöletével vagyunk elfoglalva, addig