Az ivadék tegnap olyan hirtelen felnőtt, hogy már nyíltan beszél a felnőttlétet érintő problémáiról.

Történt ugyanis, hogy megkívánta a tejfölös-cukros tésztát vacsorára (ez nála a túrós tészta megfelelője), de nem volt itthon tejföl. Az “aki tejfölt akar enni, közértbe kell annak menni” felkiáltásomra simán vállat vont, pénzt kért és lement a sarki közértbe. Annyira önállóan és jól intézte a dolgot, hogy alig volt időm az erkélyről lesve végigrettegni a bevásárlását (elüti egy autó, cigányok lemészárolják a nála lévő 400 forintért, eltéved a sarokig, elragadja a bakonysárkány vagy egy hippogriff vagy egy emberevő bálna stb.); egy szempillantás, és már itthon is volt, egy hatéves nagyfiú teljes büszkeségével, vigyorogva, nagy pohár tejföllel és a visszajáróval a kezében. Még az egyetlen átkelésnél sem felejtett el körülnézni.

Ezen is túl vagyunk tehát. Az ivadék bevásárol, ha kell. De ezzel még nem volt vége a nagyfiúskodásnak.

Este, amikor az ágyon heverve nézte a tévét, egyszer csak fájdalmasan (és persze látványosan) felsóhajtott: “Bárcsak ne így születtem volna…!”

- Mi bajod van neked, fiam – kérdem én, a bölcs apa; – hogy érted, hogy bárcsak ne így…?

- Hát ilyen szép szempillákkal… Mindenki ezzel basztat, hogy milyen szép szemeim vannak, már tök unalmas…

- De így majd tetszeni fogsz a lányoknak, ha nagyobb leszel…

- Jó, de azért csak nem lesznek szerelmesek belém…

- Miért nem?

- Mert a lányok csak a jóképű fiúkat szeretik… – Kis szünet, majd: – Bár elég jóképű vagyok szerintem…

Ehhez nincs mit hozzáfűzni…:)