Face to face

Az eddig a Facebookon eltöltött idő alatt beszerzett tapasztalatok birtokában az alábbi megállapításokat teszem:

  • Az emberek többsége még mindig benyal minden hülyeséget. Eszük ágában sincs rákeresni a google-ön az adott témára, ész nélkül küldik tovább, osztják meg a legnagyobb baromságokat is.
  • A mai, 13-25 év közötti korosztály tagjainak egyetlen rendszeres napi elfoglaltsága, hogy a telefonjukkal lefotózzák magukat a tükörben, majd a képet közzéteszik.
  • A közösségi oldalakon, akárcsak a való életben, szigorúan tilos igazat mondani! Ha a bányarém vagy a százkilós ártány egy telefonnal készült, homályos képpel jelentkezik a neten, akkor kizárt, hogy valaki – udvariasan vagy udvariatlanul – felhívja a figyelmét a tényre, hogy régebben az ovisokat ilyen képekkel ijesztgették. Az egyetlen elfogadható hozzászólástípus a “csini vagy”, “széééép vagy” lehet, minden más törlendő.
  • Még mindig szilárdan hisznek az emberek abban, hogy ha az összes ismerősüket azzal bombázzák, hogy az ő kedvencükre szavazzanak valamelyik agyament valóságshowban, akkor egyrészt ez nem a csalás kategória (azt csak más csinálhatja); másrészt ezáltal elhiszik, hogy befolyásuk van a műsor végkimenetelére. Az, hogy ezek a műsorok előre megírt, szigorúan vett forgatókönyv szerint zajlanak, az mindegy, nem érdekes, vagy egyenesen kamu…!:)
  • Az emberek nagy része a végtelenségig felháborodik, ha valami változást vezetnek be a Facebookon. Hogy ez a változás miben nyilvánul meg, az igazából teljesen mindegy; páran máris nekiállnak szervezni “Vissza a régi blablabla”, “Jelöld te is, ha ignorálod a blalabla” típusú oldalakat. Hogy ezzel az égvilágon semmit nem érnek el azon kívül, hogy a saját lelkiismeretüket nyugtatják meg vele (hiszen elhiszik, hogy ők aztán most tettek valamit), az mindegy. Majd lecseng.
  • Az adatvédelmi szabályok változása esetén is mindig nagy a felhördülés. Sokszor látni “köcsög face” típusú hozzászólásokat; de könyörgöm, tegye fel a kezét az, akinek fegyvert tartanak a fejéhez, hogy használja a közösségi oldalakat, vagy meghal… Nem kötelező ugyanis: ha nem tetszik, ne használd. (Másik szempont: a legtöbb hozzászóló már azelőtt felhördül, mielőtt sikerül értelmeznie a változtatás mibenlétét.)
  • A magyar helyesírás normális használata helyett elterjedt az a tévhit, hogy a személyes névmásokat, a nemzetek neveit és még jó pár dolgot nagybetűvel kell kezdeni. Azok, akik ezt így csinálják, azzal mentik tudatlanságukat, hogy ez így jó, mert ezzel fejezik ki a másik iránti tiszteletüket. Ez különösen akkor érdekes (én halálra szoktam röhögni magam ezen), amikor Józsi megkeféli a fél falut, Panni, a párja pedig elpanaszolja a neten a sérelmét: “Te büdös paraszt, azt hazudtad, hogy szeretsz engem, de mégsem, így hát el kell válnom Tőled…” – akkor most mélyen tiszteli Panni Józsit, vagy szeretné kiherélni inkább…?

Összefoglalva: a face remek keresztmetszetet mutat a mai magyar (és nemzetközi) társadalomról. A kereskedelmi adókon, bulvárlapok lapjain terjedő színvonaltalan szenny és a normális értékrendű emberek tűrőképességének határait feszegető liberalizmus megtette a hatását: az emberek nagyon nagy hányada sötét, mint az éjszaka; nem hajlandó gondolkodni, nem hajlandó az önkritikára, és végtelenül önző. Ha valaki pedig ezt a szemébe mondja, akkor az köcsög, grammarnáci, meg egyén ilyen divatos kifejezésekkel illetendő személy.

Visszájára fordultak az emberi értékek: ha nem tudok az anyanyelvemen helyesen írni, akkor én cool vagyok, mert ez már nem lényeges. Ha valaki tud, és kijavít engem, akkor az egy paraszt, mert kinek képzeli magát. Ha egy anorexiás bányarém vagyok, én akkor is cool vagyok, mert a fotóimat az összes barátom lájkolja, ergo biztosan gyönyörű vagyok, bármit is mond a tükör. Ha valakinek mégsem tetszem, akkor az egy paraszt, mert mi az, hogy nem lájkol…

Miért nem szeretik és fogadják el az emberek az igazságot…? Miért jobb áltatni magunkat hazugságokkal, és hisztizni, ha mégis kiderül, hogy a hátunk mögött a főlájkolónknak igenis megvan a véleménye rólunk…?

Most kiteszem ugye a saját blogomra ezt az írást, majd megosztom a Facebookon. Mindebben az a vicces, hogy sokan magukra veszik majd, akiknek nem kellene; sokan nem veszik magukra majd, akinek viszont igenis kellene; de legrosszabb esetben sem kapok majd “még jó, hogy te tökéletes vagy, te gyökér” típusú hozzászólást (lásd fent: csini vagy, széééép vagy), mert azt nem illik…:)

Egy elásnivaló kertész

Az Amerikai Népszava meglátása Kertész Ákosról:

“A mi értelmezésünk szerint Kertész Ákos szavaiból a a mély hazaszeret, a magyarság volt és bekövetkező sorstragédiáiért érzett fájdalom és felelősség fejeződik ki.”

Kertész Ákos, 2011:

“A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.
Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.”

Kertész Ákos irodalmi Nobel-díjas, Kossuth-díj birtokosa (2008), fővárosunk díszpolgára (2002), Hazám-, Arany János- és József Attila-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrenddel is kitüntették.

Erre még én, a félig sváb, félig székely, félig zsidó (azaz IGAZI történelmi magyar genetikai keverék) csak azt tudnám mondani: na ez, ez a büdös zsidó.

Mobilfób és netlogellenes

Amióta itt a huszonegyedik század sok-sok csodálatos technikai találmánya, az emberi kapcsolatok természete – értelemszerűen, mivel mindenki rácuppant az új lehetőségekre – jelentősen megváltozott.

Amióta a kütyük egyre olcsóbban állíthatóak elő, és ezáltal egyre olcsóbban vásárolhatóak meg, azóta nem kérdés, hogy ugyan kenyérre és gyógyszerre nincs pénz, de kamerás mobil, az kell, hiszen anélkül élni nem lehet.

Szeretem, már csak választott foglalkozásomnál fogva is a kütyüket, de belehülyülve nem vagyok, sosem voltam. A telefonnal telefonálni szeretek (illetve nem szeretek, de erről később); a számítógéppel böngészni, levelezni és dolgozni; a fényképezőmmel fényképezni.

Amit mostanában nagyon foglalkoztat, az egy ördögi, szakmai és magánéleti öngyilkossággal felérő, gonosz gondolat: mi lenne, ha valamelyik táborozásunk során szimplán bekúrnám a tűzbe a mobilomat?

Bradbury egyik novellájában, A Pusztító-ban írta meg azt, amit mostanában érzek: hogyan jut egy ember odáig, amikor már nem lehetőségnek, hanem tehernek érzi azt a láthatatlan digitális és éteri láncot, aminek segítségével a többiek rángatni szeretnék. Bár a novella erősen sarkított, az alapérzet ugyanaz: tele a tököm azzal, hogy az emberek úgy érzik, ha megcsörrentik a telefont, vagy küldenek egy emailt, akkor arra nekem azonnal reagálnom kell. Valamiért az a benyomása mindenkinek, hogy a mobil egy emberrel összenőtt eszköz, ami független a hívást fogadó fél akaratától, tehát ha csörög, az fel KELL venni, ha törik-szakad, mindenáron.

És ha mondjuk csak kikapcsolom? Attól a tüske még ott marad, a láncot nem téptem el, csupán rózsaszínre festettem. A megoldásnak véglegesnek kellene lennie.

1991. július 1.-én történt meg a világ első GSM hívása, azt megelőzően nem léteztek mobiltelefonok. És basszus, mégis éltek és dolgoztak emberek, már akkoriban is! Volt egy munkahelyi telefon, meg volt egy otthoni telefon, amin lehetett kommunikálni. A mobiltelefon – nyilvánvaló rengeteg előnye mellett – a magánéletet vette el, a munkaidő és a szabadidő közötti különbséget gyilkolta meg. Mert mi is a helyzet? Ha nem találnak a vezetékesen, akkor addig csörgetik a mobilt, amíg fel nem veszi az ember. A mobilszám egy bilincs, mert ha besokallunk, és megszüntetjük, akkor nem csak az a hozadék, hogy tiszta lappal indulhatunk, hanem az is, hogy a tíz éve látott jó ismerős sem talál meg esetleg többé, hisz ő csak ezt az egy, régi számot ismeri. Ördögi csapda ez, barátaim.

Az internetes viselkedés hasonló is lett, főleg, hogy a gyökér szoftverfejlesztők mindenbe beleteszik a “megböklek” típusú szarokat. Ülök a gép előtt, és dolgozom, vagy ha épp nem, mondjuk egy filmet nézek; erre jön Jani, és csevegni akar. Nem zavarja, hogy “Ne zavarj” az állapotom, ő kérdez, vagy mond, és ha nem akarok válaszolni, elkezd böködni. Az ilyennek legszívesebben forrasztópákával égetném ki a szemét.:) Miért, milyen jogon hiszi azt bárki is, hogy Ha Ő Szólít, Akkor Válaszolni Kell?

És miért hiszi azt bárki is, hogy én mindenféle fiszfasz netlogra, társkeresőre regisztrálni akarok, csak azért, hogy ott is lássam a százhúsz másik helyen is fellelhető fényképeit és kapcsolatait? Különösen miért hiszi azt bárki is, hogy ha egyszer elutasítom az ilyetén jellegű felkérését, akkor neki mindenképpen havonta emlékeztetnie kell arra, hogy ő oda meghívott engem…? Gondolja, hogy ha ennyire nyomul, akkor feladom, és a kedvéért regisztrálok? (Nem, nem ez fog történni, hanem az, hogy a levelei mennek a spamlistára.)

Értem én, hogy kell a közösség, és mindenkinek tudnia kell, ha ő rátalált egy nagyszerű és új közösségépítő honlapra. Értem én hogy nem fogja fel, hogy ezeknek egyetlen célja van, és az nem a közösségek kikovácsolása, hanem a minél nagyobb felhasználói létszám, és az ehhez kapcsolható reklámtevékenység. Értem én, hogy a netezők kilencven százaléka boldogan nyomkod, de nem képes a lényegi információt a felesleges baromságoktól megkülönböztetni. Azt is értem, hogy az élménymegosztás pszichikai kényszere minden másnál nagyobb, mert kell a visszajelzés, önnön nagyságunk mások általi elismerése, önbecsülésünk megfinanszírozása. Ez rendben van. De hogy valaki ezt ne ismerje fel, és ne tudja kezelni némi, interneten eltöltött idő múlva sem… Ez bizony szomorú, nagyon szomorú.

Szóval, visszatérve az eredeti gondolathoz: gondolkodom. Nemsokára talán lesz saját lakás, lesz saját kis műhely, terveim szerint külön számmal, akár úgy, hogy a mobil ott lesz bent, lecsavarozva az asztallaphoz. És ha felállok és elmegyek onnan, akkor az ott marad, ha fene fenét eszik is; és akkor nem kell leugranom a bicikliről, eldobnom a gombászkosarat, kiköpnöm a falatot a számból, ha valaki épp nem találja a “Start” gombot a windows-tálcán, de az élete múlik rajta, hogy AZONNAL megtaláljam neki.

Tudom, hogy ennek a nézetemnek komoly ügyfélvesztési kockázata van, de a mérleg állása szerint ez most már nem annyira érdekel. Hivatali idő kell, és ha egyszer nem vagyok elérhető, akkor az jelentse azt, hogy nem vagyok elérhető. Nem kell már mobil-lánc, mert több a hátránya, mint az előnye.

A minap majd sátorozni megyek. Tüzet is fogok rakni…:)

 

Munkakergülés

Most az egyszer egyetértek a Szijjártóval, aki a minap azt nyilatkozta, hogy pártja szerint azok a szakszervezetek, akik félpályás útlezárással tiltakoznak, szimpla munkakerülők.

Ez így van, legalábbis az a része, hogy egyesek baromira ráérnek arra, hogy a többi polgártársukat ilyesmivel szívassák.

Mert mi értelme van egy félpályás útlezárásnak? Az égegyadta világon semmi. A “bátor” tüntető az egész utat nem meri lezárni, mert akkor elviszik a rendőrök, az meg kellemetlen: bilincs, rabosítás, meg persze akkor lekési az esti valóvilág ezredik részét. Ezt már nem vállalja be. A félpályás cucc jó móka, mert igazából csak egy mesterséges forgalmi dugót jelent, gyakorlati haszna semmi, ráadásul az éppen arra közlekedőket is a tüntető ellen fordítja. Mert teszem azt, aki arra megy, nem hobbiból autózgat, hanem mert siet dolgozni/nyaralni/nagyihoz a kórházba. Erre néhány munkakerülő gyökér állja el az utat, mert ők most itt tüntetnek, ebugatta. Értelmetlenül, mert ettől a tüntetéstől semmi nem fog változni.

Ez a sok paraszt miért nem megy és szállja meg a parlamentet, és kényszeríti rá az akaratát a kormányra, ha annyira hisz a dolgában? Nem tűnik fel nekik, hogy ez csak egy hajszállal több, mint az interneten, biztonságos(nak hitt) IP mögül, névtelenül ugatni és osztani az észt? Ott maximum trollnak nevezik az embert, míg az úttesten (remélem) le is köpik.

Miért nem vesznek akkor példát a taxisokról? Azok nem szaroztak félpályás bohóckodással, hanem blokádoztak oszt jónapot. Elérték, amit akartak? El. Velük volt a nép? Igen, mert a komoly szándékot, a komoly kiállást tiszteli az ember. A félpályás elmebetegeket viszont valahogy nem.

A félpályás tüntető majdhogynem egyenlő az értelmi fogyatékossal, hiszen boldog, hogy ő most aztán csinált valamit, lesz miről mesélni az unokáknak, harminc év múlva magát forradalmárnak, braveheartnak beállítva a naiv kisgyerekek szemében. Annyira sötét, hogy fel sem fogja, ez nem így van. Annyit tett mindössze, hogy jól betartott néhány másik embernek, a célpont, a kormány és annak tagjai bizony le se ürülékezik a dolgot.

Szóval hajrá, még sok ilyen értelmetlen dolgot. Én ezután is le fogom köcsögözni (nem, nem itt; a gyakorlatban, ahogy pár éve a nyolcvanegyesen) az ilyen hülyéket…