Sok minden lehetne másképp a Kossuth által megálmodott, de sosemvolt Duna-menti Köztársaságban; hej, beh sok minden! Csak hát az a fránya tót, meg a romány, azoknak is főként a kormányzata, az nem fér a bőribe sohasem. Nem nyugosznak egy minutát se, ha a szegíny magyart kell baszkurálni, szurkapiszkálni, szapulni, vagy épp rúgni egyet rajta.

Ha a rusnya tót például akkor példásan ügyet kreál, nyomozókat uszít rájok, s megfelelően példát statuál Malina Hedvig elnáspágolóinak ügyében, akkor mi szavunk lehetne? Azt mondanánk: “Nicsak ez a tótócska! Hogy megemberelte magát; szeret ez mégis münköt, nosza, legyünk münk es jó szívvel hezzájuk.” Kit érdekelne akkor, ha a tót kormányfő egyformán védené tót és magyar alattvalóinak érdekeit, biztonságát, hogy a Tátra most szlovák vagy magyar anyaföldön magasodik? Ha a magyar békésen élhetne ott a magas hegyek között, és nem kellene attól félnie, hogy kicsinálják, csak mert magyarul mert megszólalni, akkor ki a fenét izgatna, hogy Felvidék vagy Szlovákia a térképen a hely neve…?

Ha a székelyeket se próbálnák meg szépen lassan, következetesen és kíméletlenül mindenféle rendelettel, törvénybe iktatással és szabályokkal kiirtani, elüldözni, akkor az se lenne baj (ha már a történelemtől ezt a sorsot kaptuk), hogy Erdély nem tartozik Magyarországhoz. A szívünkben ugyan mindig ott volt, és ott lesz; de ha a székely ugyanolyan megbecsült polgár lenne, mint az odaköltöztetett román, akkor, őszintén, érdekelne bárkit is egy papírra rajzolt vonal, meg hogy hová fizeti be az adót? Ha nem akarnák folyton elvenni a nyelvét, a házát, a szavazati jogát, a szaporodáshoz való kedvét a székelynek, akkor talán őt se érdekelné, hogy most román útlevelet kap, vagy magyart, és hogy amikor nagypapát meglátogatja, közben átsétál egy képzeletbeli határvonalon.

De amíg se a szlovák, se a román kormány nem enged a maga – tegyük hozzá: vélt, vagy mondvacsinált – igazából, addig egy normális értékrendű, egészséges morállal megáldott magyar ember nem nagyon lehet más, csak irredenta. Ahogy a román is az lenne, ha egyszer csak elfoglalnánk innen a Fekete-tengerig mindent, bezárnánk az iskoláikat, visszavonnánk a beleszólásukat az ország életébe, meg minden egyéb olyan mulatságot véghezvinnénk, amikkel ő szoktak kedveskedni a magyaroknak. Lenne nagy sírás-rívás, meg szabadságvágy, s jogosan. De éppen ezért jogos a székely és a magyarországi magyar vágya is, hogy az elnyomásnak legyen vége, ha kell, akkor politikai úton, ha nem, akkor hát legyen fegyverrel. Mert azt, amit ezek az uracskák művelnek velünk, nem megengedhető.

Pedig milyen erős lehetne ez a régió, ha a szlovák, ukrán, román, szerb nem azzal lenne elfoglalva, hogy a magyarokat baszogassa… Hiszen piacunk van; ha kifüstölnék a francia, német, angol kézben lévő, bevásárlóközpontnak nevezett szemétlerakókat, akkor a vastag humusszal megáldott, erdőkkel borított, tengerek határolta kis Kelet-Európa önálló kis régiót alkothatna, és dacolhatna a Nyugattal, amely, egyre inkább úgy tűnik, valóban csak szemétlerakónak és szabadpiacnak tartja ezeket az országokat.

De ehhez szemléletváltás kellene. Ehhez pedig az, hogy a román, szlovák, szerb politikus a lopásait, sikkasztásait, sötét ügyeit ne a magyarkérdés ismételt, újra és újra felizzított etnikai feszültségkeltésével takargassa.

Ehhez pedig talán az kell, hogy az egyszerű magyar, román, szerb, szlovák, ukrán kisemberek is felfogják végre, hogy saját uraik szivatják őket. Mert amíg a szomszéd gyűlöletével vagyunk elfoglalva, addig

Az az érdekes ezzel a Szántai-üggyel kapcsolatban, hogy felvet egyéb, nagyobb volumenű gondolatokat is az egyéni tragédián kívül. Ez, és azt ezt megelőző megannyi más (amikor a cigánygyerek agyonveri az osztálytársát, és kap egy év felfüggesztettet; amikor a bedrogozott fehér celeb rendőrt gázol, és megússza stb.).

Annak idején úgy éltünk, hogy az erősebb lecsapta a gyengébbet. Ez volt a darwini rend, abban a világban ez egy jó darabig természetes volt. Aztán elkezdett, nem biztos, hogy fejlődni, de mindenképpen bonyolódni az emberi agy; és az erős egyszer csak rádöbbent, hogy a lecsapott gyenge kis manus tudta egyedül rendesen megrakni télen a tüzet. Vagyis: az áldozat gyenge volt ugyan, de volt valamije, ami most a nagy erősöknek nagyon hiányzik. Kialakult tehát egy megfontolás a kőbalta meglendítése előtt, egy mérlegelés, miszerint valaki nem csak azért lehet hasznára a kompániának, mert messzire tudja hajítani a lándzsát. Ezeket az észlényeket a törzs védeni kezdte, az agyat az izom megvédte a külső-belső behatásoktól.

A folyamat oda vezetett, hogy az újfent támadt nagy jólétben az észlények is öntudatra ébredtek, és minden továbbit megtettek a saját védelmük érdekében: véd- és dacszövetségbe tömörültek, szabályokat (törvényeket) találtak fel és dobtak be a köztudatba; például azt, hogy ha a nagy erős hordában támad, akkor jogos védelemből a gyenge használhasson gépágyút ellenük, még akkor is, ha egyébként a nagy erős a törzs egyik legkiválóbb harcosa volt. Leírni persze nem azt írták le, hogy a “gyengébb”, hanem azt, hogy a “sértett”, valamint azt: önvédelem. Mert ez így polkorrekt, ez így igazságos.

Nincs is ezzel semmi baj. Az ügy szépen továbbfejlődött, kialakultak a társadalmi rendszerek, amelyeknél mindegyik közös vonása lett,. hogy az egyedek érdekében nem hagyják, hogy az erős büntetlenül ritkítsa a gyengébbet. Törvények, törvényrendszerek álltak fel, az erőszak monopóliuma – elvileg – egyes-egyedül a választott Vének Tanácsáé lett, amit ma kormánynak nevezünk.

És itt kezdődik a gond. Ahogy fejlődött az emberiség, a becsület és a tisztesség úgy ment ki a divatból. A “szavamat adom” ősi törvényét annyian szegték már meg, hogy az ma már semmit nem jelent. Egy sötét utcában elkövetett késelés után ember legyen a talpán, aki egyik vagy másik félnek elhiszi, amit mond. És hova vezetett mindez, elvtársak? Oda, hogy az erőszak monopóliumával felhatalmazott Vének Tanácsa elbizonytalanodott. Zavarodottságában szépen lassan elkezdte visszavonni a szigort; hiszen ha mindenki, a sértett és az elkövető is saját érdeke szerint hazudik neki, akkor az igazságszolgáltatás menetébe szarvashibák csúsznak, elbaltázott ítéletek születnek. Így hát sokkal egyszerűbb, ha finomítunk a retorzión, bonyolult, agyoncsűrcsavart jogszabályok mögé bújunk, felelősséget hárítunk. A nép, az egyszeri nép meg hadd hulljon: jut is, marad is éppen elég adófizető.

Csakhogy! a nép – ezt már sokszor láthattuk a történelem során – csak egy darabig tűr. Ha a Vének Tanácsa képtelen jog helyett igazságot szolgáltatni, akkor egy idő múlva a nép újra a saját kezébe veszi ezt a feladatot, és az erőszak már nem lesz monopólium. Ha a Vének nem hajlandóak legalább utólag büntetni (hogy ha más nem is, de legalább a példastatuálás szolgáljon elrettentésként a jövendő elkövetők számára), és mindemellett még az előzetes védelmet is következetesen tiltják… Hát, nem jósolok nagy jövőt a Tanácsnak. A gyengék, az agyasok és az önérzetesek előbb-utóbb fegyvert fognak, szerveznek, és rendet raknak az agyatlan, ebbe a társadalmi berendezkedésbe beilleszkedni képtelen erősek és deviánsok között.