Amióta itt a huszonegyedik század sok-sok csodálatos technikai találmánya, az emberi kapcsolatok természete – értelemszerűen, mivel mindenki rácuppant az új lehetőségekre – jelentősen megváltozott.

Amióta a kütyük egyre olcsóbban állíthatóak elő, és ezáltal egyre olcsóbban vásárolhatóak meg, azóta nem kérdés, hogy ugyan kenyérre és gyógyszerre nincs pénz, de kamerás mobil, az kell, hiszen anélkül élni nem lehet.

Szeretem, már csak választott foglalkozásomnál fogva is a kütyüket, de belehülyülve nem vagyok, sosem voltam. A telefonnal telefonálni szeretek (illetve nem szeretek, de erről később); a számítógéppel böngészni, levelezni és dolgozni; a fényképezőmmel fényképezni.

Amit mostanában nagyon foglalkoztat, az egy ördögi, szakmai és magánéleti öngyilkossággal felérő, gonosz gondolat: mi lenne, ha valamelyik táborozásunk során szimplán bekúrnám a tűzbe a mobilomat?

Bradbury egyik novellájában, A Pusztító-ban írta meg azt, amit mostanában érzek: hogyan jut egy ember odáig, amikor már nem lehetőségnek, hanem tehernek érzi azt a láthatatlan digitális és éteri láncot, aminek segítségével a többiek rángatni szeretnék. Bár a novella erősen sarkított, az alapérzet ugyanaz: tele a tököm azzal, hogy az emberek úgy érzik, ha megcsörrentik a telefont, vagy küldenek egy emailt, akkor arra nekem azonnal reagálnom kell. Valamiért az a benyomása mindenkinek, hogy a mobil egy emberrel összenőtt eszköz, ami független a hívást fogadó fél akaratától, tehát ha csörög, az fel KELL venni, ha törik-szakad, mindenáron.

És ha mondjuk csak kikapcsolom? Attól a tüske még ott marad, a láncot nem téptem el, csupán rózsaszínre festettem. A megoldásnak véglegesnek kellene lennie.

1991. július 1.-én történt meg a világ első GSM hívása, azt megelőzően nem léteztek mobiltelefonok. És basszus, mégis éltek és dolgoztak emberek, már akkoriban is! Volt egy munkahelyi telefon, meg volt egy otthoni telefon, amin lehetett kommunikálni. A mobiltelefon – nyilvánvaló rengeteg előnye mellett – a magánéletet vette el, a munkaidő és a szabadidő közötti különbséget gyilkolta meg. Mert mi is a helyzet? Ha nem találnak a vezetékesen, akkor addig csörgetik a mobilt, amíg fel nem veszi az ember. A mobilszám egy bilincs, mert ha besokallunk, és megszüntetjük, akkor nem csak az a hozadék, hogy tiszta lappal indulhatunk, hanem az is, hogy a tíz éve látott jó ismerős sem talál meg esetleg többé, hisz ő csak ezt az egy, régi számot ismeri. Ördögi csapda ez, barátaim.

Az internetes viselkedés hasonló is lett, főleg, hogy a gyökér szoftverfejlesztők mindenbe beleteszik a “megböklek” típusú szarokat. Ülök a gép előtt, és dolgozom, vagy ha épp nem, mondjuk egy filmet nézek; erre jön Jani, és csevegni akar. Nem zavarja, hogy “Ne zavarj” az állapotom, ő kérdez, vagy mond, és ha nem akarok válaszolni, elkezd böködni. Az ilyennek legszívesebben forrasztópákával égetném ki a szemét.:) Miért, milyen jogon hiszi azt bárki is, hogy Ha Ő Szólít, Akkor Válaszolni Kell?

És miért hiszi azt bárki is, hogy én mindenféle fiszfasz netlogra, társkeresőre regisztrálni akarok, csak azért, hogy ott is lássam a százhúsz másik helyen is fellelhető fényképeit és kapcsolatait? Különösen miért hiszi azt bárki is, hogy ha egyszer elutasítom az ilyetén jellegű felkérését, akkor neki mindenképpen havonta emlékeztetnie kell arra, hogy ő oda meghívott engem…? Gondolja, hogy ha ennyire nyomul, akkor feladom, és a kedvéért regisztrálok? (Nem, nem ez fog történni, hanem az, hogy a levelei mennek a spamlistára.)

Értem én, hogy kell a közösség, és mindenkinek tudnia kell, ha ő rátalált egy nagyszerű és új közösségépítő honlapra. Értem én hogy nem fogja fel, hogy ezeknek egyetlen célja van, és az nem a közösségek kikovácsolása, hanem a minél nagyobb felhasználói létszám, és az ehhez kapcsolható reklámtevékenység. Értem én, hogy a netezők kilencven százaléka boldogan nyomkod, de nem képes a lényegi információt a felesleges baromságoktól megkülönböztetni. Azt is értem, hogy az élménymegosztás pszichikai kényszere minden másnál nagyobb, mert kell a visszajelzés, önnön nagyságunk mások általi elismerése, önbecsülésünk megfinanszírozása. Ez rendben van. De hogy valaki ezt ne ismerje fel, és ne tudja kezelni némi, interneten eltöltött idő múlva sem… Ez bizony szomorú, nagyon szomorú.

Szóval, visszatérve az eredeti gondolathoz: gondolkodom. Nemsokára talán lesz saját lakás, lesz saját kis műhely, terveim szerint külön számmal, akár úgy, hogy a mobil ott lesz bent, lecsavarozva az asztallaphoz. És ha felállok és elmegyek onnan, akkor az ott marad, ha fene fenét eszik is; és akkor nem kell leugranom a bicikliről, eldobnom a gombászkosarat, kiköpnöm a falatot a számból, ha valaki épp nem találja a “Start” gombot a windows-tálcán, de az élete múlik rajta, hogy AZONNAL megtaláljam neki.

Tudom, hogy ennek a nézetemnek komoly ügyfélvesztési kockázata van, de a mérleg állása szerint ez most már nem annyira érdekel. Hivatali idő kell, és ha egyszer nem vagyok elérhető, akkor az jelentse azt, hogy nem vagyok elérhető. Nem kell már mobil-lánc, mert több a hátránya, mint az előnye.

A minap majd sátorozni megyek. Tüzet is fogok rakni…:)