Az előadás vége

http://www.hirado.hu/Hirek/2011/12/21/17/Megvonjak_a_Jatekszin_allami_tamogatasat_.aspx

Van egy általános, szinte minden, ebben az országban lakó magyar, sváb, zsidó, cigány, ruszin, kínai, palesztin, piréz és egyéb nációra jellemző közös, egyetemes és megfellebezhetetlen tulajdonságunk: a közösbe betenni nem, de onnan kivenni annál jobban szeretünk.

Még jellemzőbb, hogy amikor a közös csapot valahol elzárják, vagy az onnan csordogáló mennyiséget drasztikusan megcsappantják, akkor világméretű botrányt akar kavarni az eddigi haszonélvező. Hiszen az neki jár.

Hiszen kit érdekel, hogy a biciklis egy fillért sem fizet semmilyen formában a betonozás szent céljának magasztos kasszájába? A bicikliút neki akkor is jár, balkáni és európaiatlan, hogy nincs minden úttest, ösvény, patakpart és fontosabb középület mentén egy külön sáv, csak neki fenntartva. Valahonnan legyen, és kész.

Kit érdekel, hogy a munkáját immár csak tessék-lássék ellátó orvos (bár ebben nem igazán ők a hibásak, hiszen központilag ellehetetlenítették ezt a szakmát) miből él meg? A gyógyítás akkor se kerüljön pénzbe, hiszen az mindenkinek alanyi jogon jár.

Kit érdekel, hogy az a mesehős, a nagyszerű, az ügyes, aki lop/csal/hazudik, sikkaszt, kikerüli a jogszabályokat? Megszidjuk a szomszédot, ha tudomásunkra jut, hogy ócsón jutott kéz alatt bármihez? Nem, felnézünk rá, hogy neki bezzeg sikerült az élet.

Depressziósak leszünk, és sosem beszélünk róla, hogy a cimborám, a doki elintézte, hogy leszázalékoljanak? Nem, büszkék vagyunk rá, hogy nem kell többé dolgoznunk, hanem pumpolhatjuk a többieket. A többi marha, és ezt a saját fülemmel hallottam nem egy esetben, még meg is dicséri a frissrokkantnyugdíjast, hogy ezt milyen ügyesen levajazta. Hiszen ez neki – megint csak – jár.

A színésznek, mint látjuk, a színház jár. A színház egyébként jó dolog, kell a kultúra terjesztéséhez; kell, hogy legyen belőle csak a fővárosunkban legalább 53 darab; és ha a játszott darabok a kutyát sem érdeklik, vagy a színészek csapnivalóak, a színház akkor is kell, mert… mert kell, és kész…! És ha bevételt nem tud termelni, akkor a közösből tartsa el minden jóravaló polgár, hogy elmondhassa: bár nem érdekli sem a Rómeó és Júlia huszonötmilliomodik feldolgozása, sem a Vágy villamosának homoszexuális változata, de nem lehet, hogy Pesten csak 52 színház legyen! Há’ má’meg! Meg miazmá’…?!

Az egyszerű plebs – ráadásként – már csak ilyen renitens, hogy a kereskedelmi tévék népbutító hadjáratának következtében (kenyeret és cirkuszt) valóban egyre sötétebben nyomul: a valóságshow és a brazil sorozat simán kiszorít bármit, aminek ezekkel ellentétben kulturális értéke lenne. Pár értelmesebb színész (akik például színházban és filmben játszanak, és nem valóságshow-t műsorvezetnek) már évek óta próbál tenni ez ellen valamit, egyre kevesebb sikerrel.

Néztem a neten a most közös csap alól kirugdosni tervezett két színházat. A színészek között azokat láttam, akik primitív folytatásos regényekben, hülyébbnél hülyébb celebvetélkedőkben, népbutító műsorokban adják a gerincet. Ők panaszkodtak a leginkább a (valószínűsíthető) színházbezárás miatt. Könyörgöm, mit vártak? Mire számítottak? Ha a népnek Fekete Pákó a szórakozás, akkor nem fog Csehovot bámulni a színházban. Ha az ertéleklubbon meg a tévékettőn bohóckodnak együtt Pákóval, akkor mit akarnak a színházzal? Azzal, hogy teljesítik a sötét hülyék tengerének akaratát, maguk alatt vágják a fát, mert a kultúra szó immár Pákót és a celebeket jelenti, nem a tényleges kultúrát; ezáltal ez utóbbinak a létjogosultsága folyamatosan csökken. És ha csökken, akkor csökken a bevétele is. És ha nincs bevétel, akkor ebben a fászentos, a pénzistenre, valamint a héberül és lováriul tudókra épülő világban nincs szükség a kultúrára. Szükség itt Pákóra van, mert az ő afrikai makogásának örülnek az emberszabásúak, őrá előfizetnek, őt elolvassák a blikkben, ha szellent egy nagyot vagy épp heilhitlerezik.

Nagyon-nagyon-nagyon rossz irányba tartunk, valamennyien. Sok oka van ennek, és sok okozója. Nem a zsidók, nem a cigányok, nem a műveletlen nyugat, hanem mi mind együtt, közösen. Azok is, akik csinálják ezt a folyamatot, akik előrehajtják; és azok is, akik ülnek és nézik, mi történik, és nem tesznek ellene semmit. Még én is, akik azzal nyugtatgatja magát, hogy többet nem tudok tenni; kiposztolom ezt ide meg a facebookra, és ezzel megtettem minden tőlem telhetőt. Pedig érzem, tudom, hogy ennyi nem elég. Itt fegyver kell, tömegkatasztrófa kell, apokalipszis kell, hogy a maradéknak legyen tere és ereje, gondolata valahogy máshogy megpróbálni, hiszen ez a vonal nem vált be.

Nagyon közel van az előadás vége. És úgy alítom, nem lesz happy end.

Face to face

Az eddig a Facebookon eltöltött idő alatt beszerzett tapasztalatok birtokában az alábbi megállapításokat teszem:

  • Az emberek többsége még mindig benyal minden hülyeséget. Eszük ágában sincs rákeresni a google-ön az adott témára, ész nélkül küldik tovább, osztják meg a legnagyobb baromságokat is.
  • A mai, 13-25 év közötti korosztály tagjainak egyetlen rendszeres napi elfoglaltsága, hogy a telefonjukkal lefotózzák magukat a tükörben, majd a képet közzéteszik.
  • A közösségi oldalakon, akárcsak a való életben, szigorúan tilos igazat mondani! Ha a bányarém vagy a százkilós ártány egy telefonnal készült, homályos képpel jelentkezik a neten, akkor kizárt, hogy valaki – udvariasan vagy udvariatlanul – felhívja a figyelmét a tényre, hogy régebben az ovisokat ilyen képekkel ijesztgették. Az egyetlen elfogadható hozzászólástípus a “csini vagy”, “széééép vagy” lehet, minden más törlendő.
  • Még mindig szilárdan hisznek az emberek abban, hogy ha az összes ismerősüket azzal bombázzák, hogy az ő kedvencükre szavazzanak valamelyik agyament valóságshowban, akkor egyrészt ez nem a csalás kategória (azt csak más csinálhatja); másrészt ezáltal elhiszik, hogy befolyásuk van a műsor végkimenetelére. Az, hogy ezek a műsorok előre megírt, szigorúan vett forgatókönyv szerint zajlanak, az mindegy, nem érdekes, vagy egyenesen kamu…!:)
  • Az emberek nagy része a végtelenségig felháborodik, ha valami változást vezetnek be a Facebookon. Hogy ez a változás miben nyilvánul meg, az igazából teljesen mindegy; páran máris nekiállnak szervezni “Vissza a régi blablabla”, “Jelöld te is, ha ignorálod a blalabla” típusú oldalakat. Hogy ezzel az égvilágon semmit nem érnek el azon kívül, hogy a saját lelkiismeretüket nyugtatják meg vele (hiszen elhiszik, hogy ők aztán most tettek valamit), az mindegy. Majd lecseng.
  • Az adatvédelmi szabályok változása esetén is mindig nagy a felhördülés. Sokszor látni “köcsög face” típusú hozzászólásokat; de könyörgöm, tegye fel a kezét az, akinek fegyvert tartanak a fejéhez, hogy használja a közösségi oldalakat, vagy meghal… Nem kötelező ugyanis: ha nem tetszik, ne használd. (Másik szempont: a legtöbb hozzászóló már azelőtt felhördül, mielőtt sikerül értelmeznie a változtatás mibenlétét.)
  • A magyar helyesírás normális használata helyett elterjedt az a tévhit, hogy a személyes névmásokat, a nemzetek neveit és még jó pár dolgot nagybetűvel kell kezdeni. Azok, akik ezt így csinálják, azzal mentik tudatlanságukat, hogy ez így jó, mert ezzel fejezik ki a másik iránti tiszteletüket. Ez különösen akkor érdekes (én halálra szoktam röhögni magam ezen), amikor Józsi megkeféli a fél falut, Panni, a párja pedig elpanaszolja a neten a sérelmét: “Te büdös paraszt, azt hazudtad, hogy szeretsz engem, de mégsem, így hát el kell válnom Tőled…” – akkor most mélyen tiszteli Panni Józsit, vagy szeretné kiherélni inkább…?

Összefoglalva: a face remek keresztmetszetet mutat a mai magyar (és nemzetközi) társadalomról. A kereskedelmi adókon, bulvárlapok lapjain terjedő színvonaltalan szenny és a normális értékrendű emberek tűrőképességének határait feszegető liberalizmus megtette a hatását: az emberek nagyon nagy hányada sötét, mint az éjszaka; nem hajlandó gondolkodni, nem hajlandó az önkritikára, és végtelenül önző. Ha valaki pedig ezt a szemébe mondja, akkor az köcsög, grammarnáci, meg egyén ilyen divatos kifejezésekkel illetendő személy.

Visszájára fordultak az emberi értékek: ha nem tudok az anyanyelvemen helyesen írni, akkor én cool vagyok, mert ez már nem lényeges. Ha valaki tud, és kijavít engem, akkor az egy paraszt, mert kinek képzeli magát. Ha egy anorexiás bányarém vagyok, én akkor is cool vagyok, mert a fotóimat az összes barátom lájkolja, ergo biztosan gyönyörű vagyok, bármit is mond a tükör. Ha valakinek mégsem tetszem, akkor az egy paraszt, mert mi az, hogy nem lájkol…

Miért nem szeretik és fogadják el az emberek az igazságot…? Miért jobb áltatni magunkat hazugságokkal, és hisztizni, ha mégis kiderül, hogy a hátunk mögött a főlájkolónknak igenis megvan a véleménye rólunk…?

Most kiteszem ugye a saját blogomra ezt az írást, majd megosztom a Facebookon. Mindebben az a vicces, hogy sokan magukra veszik majd, akiknek nem kellene; sokan nem veszik magukra majd, akinek viszont igenis kellene; de legrosszabb esetben sem kapok majd “még jó, hogy te tökéletes vagy, te gyökér” típusú hozzászólást (lásd fent: csini vagy, széééép vagy), mert azt nem illik…:)

Íjra horgadt

Megvolt az idei bornapok Móron, a kedvenc sárkeresztesi méhészünktől beszereztük a medvehagymás-, vegyes virág- és akácmézünket; vettünk mellé magvakkal teli és gesztenyemézet is. Aztán kicsivel odébb, a Szalontai kések megcsodálása után belefutottunk a Pass Méhészet pultjába, ahol maga Pass Gábor kóstoltatott velünk mindenféle (mákos, fokhagymás, epres) mézeket. Ezekből is vettünk eprest és fokhagymást, meg citromosat is: már előre hergelem magam egy fokhagymás-mézes sült húsra, nyam.

Megmunkáltuk a társadalmat

A Bakonycsernyei Iskolásokért Alapítvány rendezésében (és pénztárcájában) lezajlott ma a suliban egy társadalmi munkaesemény, amely keretében csiszolás, festés, gazolás, beton-járólapozás és babagulyásevés került megtörténésre:) Sokan eljöttek, sokan odatették magukat, és nagyon látványos lett a végeredmény. Innen is köszönjük mindenkinek! A képek kint lesznek majd a csernyesuli.hu-n is, amint beszerzem azokat is, amiket nem én fényképeztem.

Ha bárki úgy érzi, hogy belegázoltam a lelkivilágába azzal, hogy szerepel egy ide kikerült képen, az jelezze nekem, és leszedem (mármint nem őt, hanem a kérdéses fényképet).

Szerk.: figyelmeztettek rá, hogy elfelejtettem: a szülők és a pedagógusok is a pénztárcába nyúlva (mármint a sajátjukba, nem az alapítványiba) sütöttek az eseményre. Nekik is köszönjük!:)

Mobilfób és netlogellenes

Amióta itt a huszonegyedik század sok-sok csodálatos technikai találmánya, az emberi kapcsolatok természete – értelemszerűen, mivel mindenki rácuppant az új lehetőségekre – jelentősen megváltozott.

Amióta a kütyük egyre olcsóbban állíthatóak elő, és ezáltal egyre olcsóbban vásárolhatóak meg, azóta nem kérdés, hogy ugyan kenyérre és gyógyszerre nincs pénz, de kamerás mobil, az kell, hiszen anélkül élni nem lehet.

Szeretem, már csak választott foglalkozásomnál fogva is a kütyüket, de belehülyülve nem vagyok, sosem voltam. A telefonnal telefonálni szeretek (illetve nem szeretek, de erről később); a számítógéppel böngészni, levelezni és dolgozni; a fényképezőmmel fényképezni.

Amit mostanában nagyon foglalkoztat, az egy ördögi, szakmai és magánéleti öngyilkossággal felérő, gonosz gondolat: mi lenne, ha valamelyik táborozásunk során szimplán bekúrnám a tűzbe a mobilomat?

Bradbury egyik novellájában, A Pusztító-ban írta meg azt, amit mostanában érzek: hogyan jut egy ember odáig, amikor már nem lehetőségnek, hanem tehernek érzi azt a láthatatlan digitális és éteri láncot, aminek segítségével a többiek rángatni szeretnék. Bár a novella erősen sarkított, az alapérzet ugyanaz: tele a tököm azzal, hogy az emberek úgy érzik, ha megcsörrentik a telefont, vagy küldenek egy emailt, akkor arra nekem azonnal reagálnom kell. Valamiért az a benyomása mindenkinek, hogy a mobil egy emberrel összenőtt eszköz, ami független a hívást fogadó fél akaratától, tehát ha csörög, az fel KELL venni, ha törik-szakad, mindenáron.

És ha mondjuk csak kikapcsolom? Attól a tüske még ott marad, a láncot nem téptem el, csupán rózsaszínre festettem. A megoldásnak véglegesnek kellene lennie.

1991. július 1.-én történt meg a világ első GSM hívása, azt megelőzően nem léteztek mobiltelefonok. És basszus, mégis éltek és dolgoztak emberek, már akkoriban is! Volt egy munkahelyi telefon, meg volt egy otthoni telefon, amin lehetett kommunikálni. A mobiltelefon – nyilvánvaló rengeteg előnye mellett – a magánéletet vette el, a munkaidő és a szabadidő közötti különbséget gyilkolta meg. Mert mi is a helyzet? Ha nem találnak a vezetékesen, akkor addig csörgetik a mobilt, amíg fel nem veszi az ember. A mobilszám egy bilincs, mert ha besokallunk, és megszüntetjük, akkor nem csak az a hozadék, hogy tiszta lappal indulhatunk, hanem az is, hogy a tíz éve látott jó ismerős sem talál meg esetleg többé, hisz ő csak ezt az egy, régi számot ismeri. Ördögi csapda ez, barátaim.

Az internetes viselkedés hasonló is lett, főleg, hogy a gyökér szoftverfejlesztők mindenbe beleteszik a “megböklek” típusú szarokat. Ülök a gép előtt, és dolgozom, vagy ha épp nem, mondjuk egy filmet nézek; erre jön Jani, és csevegni akar. Nem zavarja, hogy “Ne zavarj” az állapotom, ő kérdez, vagy mond, és ha nem akarok válaszolni, elkezd böködni. Az ilyennek legszívesebben forrasztópákával égetném ki a szemét.:) Miért, milyen jogon hiszi azt bárki is, hogy Ha Ő Szólít, Akkor Válaszolni Kell?

És miért hiszi azt bárki is, hogy én mindenféle fiszfasz netlogra, társkeresőre regisztrálni akarok, csak azért, hogy ott is lássam a százhúsz másik helyen is fellelhető fényképeit és kapcsolatait? Különösen miért hiszi azt bárki is, hogy ha egyszer elutasítom az ilyetén jellegű felkérését, akkor neki mindenképpen havonta emlékeztetnie kell arra, hogy ő oda meghívott engem…? Gondolja, hogy ha ennyire nyomul, akkor feladom, és a kedvéért regisztrálok? (Nem, nem ez fog történni, hanem az, hogy a levelei mennek a spamlistára.)

Értem én, hogy kell a közösség, és mindenkinek tudnia kell, ha ő rátalált egy nagyszerű és új közösségépítő honlapra. Értem én hogy nem fogja fel, hogy ezeknek egyetlen célja van, és az nem a közösségek kikovácsolása, hanem a minél nagyobb felhasználói létszám, és az ehhez kapcsolható reklámtevékenység. Értem én, hogy a netezők kilencven százaléka boldogan nyomkod, de nem képes a lényegi információt a felesleges baromságoktól megkülönböztetni. Azt is értem, hogy az élménymegosztás pszichikai kényszere minden másnál nagyobb, mert kell a visszajelzés, önnön nagyságunk mások általi elismerése, önbecsülésünk megfinanszírozása. Ez rendben van. De hogy valaki ezt ne ismerje fel, és ne tudja kezelni némi, interneten eltöltött idő múlva sem… Ez bizony szomorú, nagyon szomorú.

Szóval, visszatérve az eredeti gondolathoz: gondolkodom. Nemsokára talán lesz saját lakás, lesz saját kis műhely, terveim szerint külön számmal, akár úgy, hogy a mobil ott lesz bent, lecsavarozva az asztallaphoz. És ha felállok és elmegyek onnan, akkor az ott marad, ha fene fenét eszik is; és akkor nem kell leugranom a bicikliről, eldobnom a gombászkosarat, kiköpnöm a falatot a számból, ha valaki épp nem találja a “Start” gombot a windows-tálcán, de az élete múlik rajta, hogy AZONNAL megtaláljam neki.

Tudom, hogy ennek a nézetemnek komoly ügyfélvesztési kockázata van, de a mérleg állása szerint ez most már nem annyira érdekel. Hivatali idő kell, és ha egyszer nem vagyok elérhető, akkor az jelentse azt, hogy nem vagyok elérhető. Nem kell már mobil-lánc, mert több a hátránya, mint az előnye.

A minap majd sátorozni megyek. Tüzet is fogok rakni…:)