A ma reggeli Szent Kalóriaégetés jegyében elkerekeztem a Kisgyónba, onnan fel a Borjú-kútra (ebben nincs semmi izgalmas, ez volt tegnap is); de aztán a Hamuházi úton nem jobbra (azaz hazafelé) vettem az irányt, hanem balra, Hétházpuszta felé.

A kies vadászfalu elérése után mertem nagyot gondolni, és továbbevickéltem Királyszállás felé. Amikor odaértem, gondoltam, most már megnézem a tési malmot, így elindultam fel a fennsíkra. Itt szerencsésen szembejött velem a bakonyi szellő, ami néha lelesodort az út szélére; komolyan mondom, hegymászó fokozatban kellett tekerni az enyhe emelkedőn is, hogy haladni tudjak. Ekkora szélben még sosem bicikliztem, egy élmény volt. A szél eközben mindent megtett, hogy vagy lelökjön az útról, vagy egy tizedmásodperc alatt elálljon, hogy én a nagy nekifekvésben ezáltal kirepüljek az út közepére. Én erre persze lelkesen szidtam a szél felmenőit, a fel- és leszálló áramlatokat, meg a jó kurva anticiklonját.

A fennsíkra felérve megnéztem az egyik eltömődött víznyelőt, aztán pár perc pihenő után beirányoztam a már jól ismert Csőszpusztát és a Nagy Lefelé Szerpentint, Aminek A Vége Emelkedik. Érdekes tény, hogy lefelé száguldás közben a szempillám se rebbent, de amint emelkedőhöz értem, egyből iszonyat szél támadt, természetesen szembe.

Végül aztán csak hazaértem. A táv 32,8 km, idő: 7:30 – 10:25, nem is olyan rossz, főleg, hogy a Borjú-kútnál tolni kell vagy húsz percig, mert azt az emelkedőt a jóisten se tekeri ki (egyelőre).

Nem nagyon fotóztam (időm nagy részét az tette ki, hogy levegőt próbáltam venni, vagy a szelet szidalmaztam), de láttam egy csomó egerészölyvet, pár favágót és egy őzet.