A csernyei vulkán
Reply
Tag Archives: Bakonycsernye
Itt van már cius
SGÁ
“A fiú odavész, az öreg tengeti napjait. Miért kell megérnem, hogy lássam házam végnapjait? Szülőnek nem való gyermekét temetni.”
Bár nem ismertelek olyan jól, mint lehetett volna, de mindig megdöbbentő, ha valaki fiatalon megy el. Jó utat neked, Ádám! Nyugodj békében!
Autodidaktivizmus, avagy ha az amatőr fotózik
Egy ilyen napos, de viharos-szeles napon csak az erkélyről merek fotózgatni. Egy hozzászólás nyomán sikerült ráébrednem, hogy tényleg, a masina menüjében van lehetőség a teljesen önkényes kézi állítgatásra, ki kellene hát próbálni így egy év aktív használat után, hátha úgy messzebbre és szebben lehet fotózni, mintha csak teljesen az automatikára hagyatkoznék.
És igen kéremszépen, lehet ezzel a géppel komolyabb minőséget is előcsalogatni, csak érteni kellene hozzá.
Két adag van, egy hátsókertes, és egy erkélyes. A képek nélkülöznek mindenféle témakeresést, szimplán a technikai megvalósítást vizsgáltam, hogy mi van akkor, ha erre zoomolok és közben arra tekerek, meg ha felerősítem, vagy lecsökkentem, vagy korábban zárom, meg ilyesmik.
Hátsókertes és erkély-jelenet:
Kocsog
Szóval van ez a madár, valami ragadozóféle, vén, szívós és furmányos. Öt éve vettem először észre őt, és azóta próbálom lefotózni, de sehogy sem sikerül. Van egy olyan fantasztikus tulajdonsága, hogy egyrészt mindig messze van; másfelől, ha véletlenül sikerül közelebb kerülnöm hozzá, akkor csak addig marad egy helyben, amíg be nem kapcsolom a fényképezőt.
Ma volt a napja, hogy bizarr kapcsolatunkat a rohadék csúcsra járatta. Jó idő lévén bátran elbicikliztem a Kisgyónba (és még azon is túl), élvezve a déli napsütötte lankák stb., stb. A madár ott ült egy facsúcson, kábé száz méterre, csodák csodája, háttal. Lábujhegyen fékeztem le a biciklit, hogy meg ne hallja a fékcsikorgást; pehelykönnyen libbentem le az út mellé; óvatosan, lélegzetvisszafojtva húztam el a zippzárt a táskán; halkan izzítottam be a fotóapparátot. Sikerült is így jó messziről élvezhetetlen képeket csinálni a hátát mutató madárról.
Aztán, gondolok, ha már így alakult, közelebb lopózok. Az első, puhán csúsztatott lépésem után a madár feje csapágyasan körbefordult, rámvillantotta sastekintetét, majd megvetően odébb röpült vagy fél kilométert.
Elcsomagoltam a fényképezőmasinát, fel a biciklire, és tekerni kezdtem tovább.
A köcsög madár erre nem ott ült az út melletti villanydróton…? Ráadásul csak akkor vettem észre, amikor alája értem. Kábé öt méter volt kettőnk között. Álmélkodva lassítottam le, szemeztünk egy kicsit – mintha megállt volna a idő is – közvetlen közelről bámulhattam meg a ragadozót a maga fenségében. Ő is nézett engem, de nem repült el: ezért amikor már elhaladtam előtte, ravaszul előre fordultam, gurultam még jó húsz métert, lopva megálltam, és – mintha csak véletlenül tenném – előbogarásztam a fotómasinát ismét; aztán lassan megfordultam, hogy megnézzem, mi a helyzet.
A madár ezt a pillanatot választotta arra, hogy lustán felröppenjen – ezek szerint eddig végig azt figyelte, hogy mit csinálok. Kényelmesen ászállt a kisgyóni focipálya másik végén álló villanyoszlopsorhoz, ott letelepedett, és várta, mit lépek. Ismét csak messzebb volt, mind eddig bármikor…
Nem adtam fel, odaosontam a fák takarásába, és 20x zommal, támaszkodva a fán csináltam pár képet róla. Mondanom sem kell, élvezhetetlenek, mert szegény gép nem tudta, hova fókuszáljon.
Aztán a madár rám unt, elment, én meg bicikliztem egy jót az erdőben. Közben megállapítottam, hogy életem egyik fő célja lett, hogy ezt a kurva madarat normálisan lencsevégre kapjam:)
