Kutyahegyet, ami úgy kötődik az életemhez, mint a Kecske-hegy, a solymári Ördöglyuk, vagy a Kaán-kilátó, valami vadbarom, aki nem képes néhány alapvető szabályt betartani az erdőben, leégette. A híradásokból úgy tűnik, hogy ráadásul pont azon a táborhelyen sikerült az erdőtüzet generálni, amit jómagam csináltam egy tűzrakóhely köré valamikor tizenhat éves koromban, és ahol sok-sok éjszakát töltöttem el, többek között más erdőjárók, a helyi erdész, aktív és nem annyira aktív természetvédők, alkalmi szarvasbőgés-hallgatók társaságában.
Amikor elköltöztünk a Bakonyba, Kutyahegy volt az a hely, ahová kimentünk elbúcsúzni a környéktől, mert már akkor tiszta volt, hogy ide többet nem fogunk csak úgy hipp-hopp kiszaladni egy laza hétköznap esti kintalvásra, mint régen. Megnéztük az ufó-leszállóhelyet (óriási szerencsénkre azt 2010 során még meg tudtuk mutatni Zsoltinak, és ráadásul még emlékszik is rá); a barlangot, a táborhelyet, ami annyira kedves volt nekem.
Most mindez évekre vagy évtizedekre a múlté. Nem láttam a helyet a tűz után, de gondolom kell némi idő, mire az erdő újra visszanő; bár ugyanolyan soha többé nem lesz már. Pár ritka és védett növényünk is odalett a tűzben, és a muflonok se nagyon fognak már errefelé mászkálni.
Nyugodj békében, Kutyahegy, aztán támadj majd fel újult erővel.
