…avagy a fenntartható fejlövés, hogy úgy mondjam. Merthogy ez is egy ősi magyar probléma: egyszerűen nem tudjuk a helyükön kezelni a dolgokat. Túl nagy feneket kerítünk mindennek, vagy túlságosan elaprózzuk; de végén mindenképpen oda jutunk, hogy értetlenül tárjuk szét a kezünket, és sipákolni kezdünk, hogy baj van.
Nézegetem a Magyar Természetbarát Szövetség honlapján a “Hogyan tovább MTSZ?” című programot. A program arról szól, hogy a megváltozott gazdasági/társadalmi felállásban egy efféle klasszikus polgári turistaszervezet miképpen tudna életben maradni.
Nem vagyok a tagja (már) ennek a szervezetnek, nincs rálátásom a mostani életükre; én még a régi rendszerben és az új születésének idején voltam szervezett turista (felettébb aktív), azóta nem, így hát nem biztos, hogy igazam van: én ebben azt látom, hogy ez a program tipikus példája a magyar hozzáállásnak, tudniillik, hogy másról sem szól, csak az állami források kereséséről.
A világ kurva nagyot változott körülöttünk. Az MTSZ-t 130 évvel ezelőtt alapította pár turista az erdő közepén, azzal a céllal, hogy a hobbijukat szélesebb, feltehetően erre fogékony közönség előtt népszerűsítsék. Aztán ehhez a célhoz természetesen – és igen egészségesen – hozzácsapódott a többi: a természetjárással kapcsolatos ismeretanyag oktatása, a túrák távolabbi, egyénileg nehezebb elérhető célpontokhoz, a közös felszerelések beszerzése, ilyesmik. Ezzel nincs is semmi baj, egy szervezet erre való. Ámde: azóta kőkemény kapitalizmust szavaztunk meg, a nemes ideák odalettek, az emberek nagyon nagy része ha kimegy az erdőbe, akkor inkább fizet, de cserébe maradandó, intenzív élményt akar. És ma már bizony kevés nekik az, hogy végigsétálok a hegyen, és közben jól érzem magam. Az embereknek kaland kell, erdei akadálypálya kell, rafting kell vagy siklóernyő. Oka ennek talán az, hogy az egykori “elit” felszerelés a technika fejlődésével egyre jobb, egyre elterjedtebb és egyre beszerezhetőbb lett. A barlangokhoz, kanyonokhoz egyre többen férnek hozzá; az eldugott kulcsosházakhoz van már parabola és áram, és van olcsó terepjáró, hogy ne kelljen odáig gyalogolni fél napot, hiszen az fárasztó.
A hagyományos bakancsos turizmus lassan visszasüllyedt az eredeti állapotába, néhány ezer mániákuson kívül (mint például jómagam is) mást nem érdekel. Éppen ezért állam bácsit sem érdekli a támogatása, hiszen amikor nincs már ellopni való pénz, akkor ki a lótetűt izgat pár erdőben kóborló idióta. Hogy ezeknek pluszban van egy még szövetsége is, ami folyamatosan pénzt akar, az meg végképp felejtős. Van mire másfelé mutogatni elég.
Állami jóindulatra tehát az MTSZ mostanság nem nagyon számíthat, maximum verbálisra, amikor a szent EU valamelyik piszlicsáré tagszervezete előtt kell menőzni statisztikai adatokkal, hogy íme kéremszépen, nekünk hűdenagy taglétszámú erős, egészséges természetbarátaink vannak ám, mi magunk vagyunk a megtestesült környezettudatos nevelés. (Ennek a statisztikai mutatónak a hátterét viszont oldják meg maguk a turisták.)
És itt jön be az, amiről az elején kezdtem beszélni: ha egy efféle természetbarát szervezet a megváltozott körülmények hatására visszadegradálódik hobbiszintre, akkor miért kell foggal-körömmel ragaszkodni az eddig megszokott jóléthez? Miért az a cél, hogy továbbra is bizottságozdizgassanak, ingyenebéddel és ingyenüdítővel? Miért szükséges a befolyt tagdíjakon, tanfolyami pénzeken felül felvállalni költségvetést? Miért nem lehet tisztán a túrázásra koncentrálni, ahelyett, hogy szociális segélyszervezetet játszanak? Miért lett az a hozzállása mindenkinek (most gyakorlati, személyes tapasztalaton alapuló példa jön), hogy csak akkor veszek részt a szervezet életében aktív, tevékeny tagként, ha a villamosjegytől kezdve a kajáig mindent térítenek nekem?
Itt jelezném, hogy nem kifejezetten az MTSZ ügye basztatja a csőrömet, csak ezt látom az egyik legtipikusabb példának. A magyarok egyszerűen képtelenek elengedni, megváltoztatni nekik tetsző körülményeket. Ugyanezt látni mindenütt, képtelenek vagyunk rugalmasan átalakulni, ne adj’ isten lemondani dolgokról.
Hogy érthetőbb legyek: a túlélés érdekében az MTSZ helyében gyakorlatilag lemondanék egy rakás dologról. Nem akarnék állandó székházat, hiszen az ügyeket az interneten is lehet intézni, ha pedig éves közgyűlést akarok, akkor kibérelek egy tornatermet olcsón. És nem lenne repikaja meg repipia, ne enni jöjjenek az elnökségi tagok, hanem dolgozni. Ha ez így nem jó, akkor pedig nem kötelező tagnak lenni. A papírmunkát lehet otthon is végezni, egy civil szervezet ugyanis nem munkahely, nem egy kötelező dolog, a tisztségvállalással kurva komoly tennivalók is járnak, amik önzetlenséget tételeznek fel a vállalkozó személy részéről.
Ha a körülmények olyanok, akkor lehet az oktatást kint tartani az erdőben. Soha jobb terepet hozzá, azt hiszem. A kommunisták egész szemináriumokat voltak képesek levezényelni a domboldalakon, és nem kell hozzá semmiféle extrém, drága technika. Csak tudás, önzetlenség és megfelelő táptalaj.
Az országunkban (bárhol) tevékenykedő vezetők mára kivétel nélkül elfelejtették, hogy egy vezetői pozíció nem ajándék kiváltság, hanem súlyos szolgálat kellene legyen. Ma már nem azért akar valaki egy szervezet élére állni, hogy jót tegyen azzal a szervezettel (akár polgári, akár állami), hogy a megfelelő irányba vigye tovább; hanem hogy élvezze a pozícióval járó kedvezményeket.
Az országunkban lakó egyedek pedig semmivel sem jobbak a vezetőiknél. Azt hiszik, szegénynek, kispénzűnek lenni szégyen; akinek nincs pénze a többiekkel menni Szicíliába vulkánt nézni, azzal esetleg nem is érdemes szóba állni, az semmi, az fekélyes, esetleg fertőző is. A reklámok is mind ezt sugallják: ha nincs pénzed erre vagy arra – amire mellesleg esetleg az égvilágon semmi szükséged nincs – akkor egy lúzer köcsög vagy.
Szó se róla én is szívesen megnéznék egy vulkánt közelről, de basszus, ha nincs rá pénz, akkor csak ide biciklizek ki a Kisgyónba, és ott is ugyanúgy jól érzem magam. Ha pedig biciklire se telik már, akkor gyalog megyek, és úgy is jól fogom érezni magam.
Vajon megfordult már a fejekben, hogy ha a turistának a szervezet nem tud jegyet venni a repülőre, akkor nem kell Szicíliába menni? Akkor menjenek a Normafához, menjenek a Pilisbe, keressenek elérhető célokat. Kétlem. Az is lehet, hogy oda már negyven éve járnak, és unalmas. Akkor viszont nem kell menni, akkor otthon kell maradni, akkor nem kell szervezett vagy szervezetlen turistáskodni. Vulkánozni meg akkor kell menni, ha megint van rá pénz.
Túl nagyot változott a világ. Nem akarjuk látni, hogy bizonyos életképtelen dolgok kínnal-keservvel, de elmúlnak. Sajnos – ezt már többször is írtam – ez van az egyik szívemcsücskével, a TeSz-szel is: egyszerűen nincs már rájuk szükség ebben a világban, mert a magántulajdont nem védhetik, a köztulajdonnak meg nincs gazdája, aki megfelelően értékelné a szándékot, hogy megóvnák – helyette is – az ő tulajdonát. Harminc évvel ezelőtt, ha valaki elhajította a zsebkendőt az erdőben, és egy arra járó TeSz-tag rászólt, hogy ne tegye, akkor a delikvens elszégyellte magát, felszedte a szemetét, és kidobta egy kukába. Ma jó esetben csak feljelenti a TeSz-tagot zaklatásért, rosszabb esetben esetleg agyonveri, “mit szólsz be köcsög?!” felkiáltással. Mert mindenki a maga ura, mindenki kihaénnem, mindenkinek vannak jogai (csak kötelessége nincs).
Egyszóval: valahogy rugalmasabban kellene változni tudni, felismerni, ha valaminek vége, ha valami másra van szükség. Lehet erőltetni a természetjárás népszerűsítését, mert valóban nagyszerű, egészséges, szép dolog. De ha a hobbinkra a köz már nem akar pénzt adni, akkor le kell mondani a sallangokról, és nem foglalkozni mással, csak a barátainkkal a természetet járni, és kivárni a jobb időket. Ha a köz ismét érdeklődni kezd, akkor megint fog nekünk pénzt adni, és akkor megint alakíthatunk mindenféle bizottságot.
Ilyen egyszerű ez.
