Milkás sapkák és a vaddisznó

Megérkeztek Laciék sok jókedvvel, némi esővel és széllel, így ebéd után elnéztünk a Gajába, ahol az idén még nem is nagyon voltunk. Sok fa kidőlt, sok kő legurult, de azért a hely még mindig gyönyörű, és még kis csíkos vadmalacokat is láttunk, anyakocával.

A vadmalacpecsenyének való családot természetesen a tízszeres optikai zoom biztonságos rejteke mögül szemléltük. Közismert és hihetetlen bátorságomról (újabb) tanúbizonyságot téve megpróbáltam ugyan közelebb lopózni hozzájuk, de az anyakoca erre elkezdett intenzíven figyelni, így inkább mégis visszább húzódtam.

Ícsé

Hát itt volt, és elment megint az én távoli idegenbe (Ljungby-be) szakadt barátom. Ittunk borokat, ettünk – mert főzött  – finomakat, és most valahogy nem is fájt annyira, hogy fogadott testvérem olyan messzire ment. Most itt volt, most jó volt, és talán mégsem olyan áthidalhatatlan az a távolság.

dscf1751.JPG

dscf1756.JPG

dscf1755.JPG

Karajcsont

És igen, jobban állunk, mint tavaly: ajándékok kitalálva, megvéve, fenyő a garázsban fagyogat, a hal a mélyhűtőben várja a sorsa beteljesülését, sőt, pénzünk is maradt. Még egy dolognak kell klaffolnia: hogy az utak járhatóak legyenek, és eljussunk pestvárosba, nagyszülőket látogatandó. Bár útálom pestet még mindig, mint egy bizonyos kend a dödölle-kását.