Tajparasztok

Horváth Tibor sajnálatos halála kapcsán az még az érdekes, hogy nem talál az ember olyan oldalt, hírportált vagy blogbejegyzést, ahol a hozzászólások között, sokszor már az elején meg nem jelenik az igazi magyar tajparaszt, akinek feltétlenül muszáj megjegyeznie, hogy a hegymászó jogosan lelte halálát a hegyen, merthogy eleve minek megy oda.

A legtöbb ilyen tajparaszt természetesen (és álságosan) a részvétnyilvánítással kezdi, majd a “de” -vel folytatja, ahol is következik a számára lényeges rész: a fröcsögés meg az észosztás. Az észosztás lényege, hogy számára természetes folyománya a hegymászásnak a mászó halála, aki eleve egy hülye gyökér, mert nem gondol a családjára és a barátaira, akiknek most majd mekkora szenvedést fog okozni az űr, amit betöltetlenül maga mögött hagyott.

Ilyenkor bennem mindig megmoccan a halovány reménykedés, hogy az efféle tajparaszt kap majd egy olyan maflást az élettől, ami majd ráébreszti, hogy miket is beszélt előzőleg. Teszem azt mondjuk a gyerekét elcsapja a pesti autós; és akkor rájön, hogy annak az élete sem fenékig tejfel, aki azt hiszi, hogy nagyváros, meg a panelfalak, meg a nyájtársak izzadt tömege majd megvédi mindentől. Talán akkor majd felfogja, hogy van, akinek a kapacitását és észbeli képességeit, vágyait nem tölti ki a mindennapi taposómalomnak történő megfelelési kényszer. Hogy van, aki kétszáz méter mély barlangban szeret ücsörögni egy kicsit ember nem látta, színtiszta, átlátszó tavak partján, néma csendben. És van, aki a ValóVilág megrendezett műkeféléseinek izgalma helyett inkább olyan magasra gyalogol fel, ahol másnak már a levegővétel is nehezére esik. Vagy síel, hülye helyeken. Vagy felkeresi a pólusokat. Vagy kiugrik nagyon magasról, és egy nagydarab textilre bízza az életét.

Lehet, hogy a tajparaszt irigy minderre, és emiatt frusztrált, és persze ha neki nem, akkor másnak se legyen ilyen. Ha meg mégis, akkor az meg egy burzsujgeci, amelyik megérdemli a halált, mert minek néz vele farkasszemet?

Nyugodj békében, Horváth Tibor! Én tudom magamról, hogy valószínűleg képtelen lennék olyan kitartást tanúsítani, amilyet egy magashegyi mászó kiráz a kisujjából. Éppen ezért csodállak érte, ahogy azért is, hogy ott léptél ki ebből a világból, ahol jól érezted magad: magasan, a felhők közelében. Jó utat!

“Sej, haj, nem bánom én, ha a síromon nem lesz kereszt. 

Aki nem látta még a csend világát, az úgysem érti ezt.”

(Barlangász himnusz) 

Durva vekkercsörgés

Ébresztő, magyar honfiak és honleányok. Van egy kormányunk, amely kapzsisággal álcázza a jó szándékot; tudniillik, hogy kicsit gatyába rázza a “nekem-mindent-szabad” emberek országát. Teszi ezt mindenféle, az átlagember szemében harácsolásnak és rablásnak tűnő szabályozással, rendeletekkel és ukázokkal, és sebbel-lobbal.

Itt van mindjárt az aktuális kedvenc, a KRESZ büntetési tételeinek emberfeletti megnövelése. Az átlag magyar körmét rágva sír, vagy épp háborog az interneten (mert máshol, nyíltan nem mer, a sehonnai bitang stb.); abba bele sem gondol, hogy ha tényleg igazi, valódi rendet akar, akkor annak ez a módja. Ha azt akarjuk, hogy a faszparaszt ne lökjön le az útról, mert ő kétszázharminccal szeretne menni a negyvenes táblánál, akkor az kell, hogy a faszparaszt tisztában legyen vele, hogy ha elkapják, akkor ugrik a jogsi, és nincs több tilitoli az egysávoson.

És igen, az is ehhez az irányvonalhoz tartozik, hogy mindent szabályosan kell csinálni. Nincsenek kivételek, elaprózások: mindent, vagy semmit. Ha teszel rá magasról, hogy a kocsiban a tíz évvel ezelőtti, még a kocsival együtt vett elsősegélycsomag van, hiszen gurul ez anékű is; és eddig csak szerencséd volt, hogy nem kellett használni, de most megbüntet a rendőr érte, kötelező jelleggel helyszíni 50 ezer, vagy utólagos 100 ezer forintra…Hát, tudod, ez van, miért nem figyeltél jobban oda? Ja, igen, tudom… Rád most sem vonatkozik a szabály, csak hát mindenki másra ugye…! Eddig ez így volt, eddig ez működött, és most pont ezt akarják elbaltázni…

Van viszont ennek azultranagy, nullatoleranciás szabályozásnak egy rejtett, még fel ismert előnye is ám. Mármint azon túl, hogy most már sok közlekedési (ezeréve vezetek bazmeg, még sosem volt balesetem, én tudok evésivásszarás közben is vezetni komám, neakardmán nekemmegmondani) gyökérkefe végre elgondolkodik, hogy valóban megéri e a negyvenes táblánál mégiscsak hetvennel menni; a záróvonalon előzni, hiszen a szembejövő majd lelassít (azérvana fékje); szóval van ám még valami. Ha az átlagtársadalom belenyugszik, belesimul ebbe, hogy vége van az általános, a szabály mindenkire vonatkozik, kivéve engem-közfelfogásnak, akkor jogosan fogja megkövetelni az országot irányító oligarcháktól, hogy rájuk is érvényes legyen a nulla tolerancia. Ha a következő schmitt hibázik, és bebukik, akkor ne kelljen az internetes nyilvánosság fegyverével három napig szívatni ahhoz, hogy automatikusan lemondjon, hanem kattanjon az az automatika, és a lehetséges következmények ésszerű felmérése után a schmitt emelje meg a kalapját, hogy köszönöm, uraim, és elnézést, megyek.

Ha a szabály MINDENKIRE vonatkozik, akkor annak elsumákolási kísérlete pillanatok alatt kiélezi majd a birkák/pásztorok ellentétet. A birkák latba vetik minden erejüket, hogy a pásztort megbuktassák. Remek példa erre schmitt, meg Buci; ez utóbbi az, aki az átmenetet képzi a Császár Előd-ügy és a hamarosan bekövetkező hasonló ügyek büntetési szigora között. (A rendőrgyilkos Császár Előd ma már nem úszná meg, mert a neten percek alatt akkora botrányt kavarnának, hogy ne lehessen elsinkófálni a dolgot.)

De ehhez valóban az alapokkal kell kezdeni. A közhiedelemmel ellentétben a rendőr nem csak azért van ám, hogy a betörőt üldözze, hanem hogy rendet tartson az utcán is. Ehhez pedig az is hozzá tartozik, hogy a gyorshajtókat sarcolja. Sarcolja is. Keményen. Hátha kevesebb baleset lesz, ha a krónikus gyorsulókat szépen sorban kiiktatják a többi ember közül. Az autóbalesetek szinte teljes egészében emberi hibából következnek be, a műszaki okokból történő balesetek száma elenyésző. Az emberi hiba pedig általában figyelmetlenség, de még inkább szándékos szabályáthágás.

Én sem vagyok ángel, én is szoktam gyorsabban menni, kilencven helyett százzal, száztízzel. De soha, egyetlen pillanatig sem gondoltam azt, hogy nekem ezt szabad. Nem, nem szabad, és ha elkapott volna a rendőr, akkor fülem-farkam behúzom, kifizetem a büntit, és nem otthon a gép előtt ülök neki keménykedni, hogy én bazzeg kétszázzal is úgy tudok menni, mint más harminccal, és a kurvarendőr mér nem a rablókat fogja, ahelyett, hogy azt lesi, hogy én gyorsan megyek. Hibáztam, benyeltem, ez van. Nem szidom a rendőrt, mert ez a dolga. És igyekszem minél kevesebbet gyorshajtani; végül is ha időben indul az ember, akkor időben oda is ér.

A fityesz, bár nem abból az okból, ami nekem tetszik, de mellékhatásként talán mégis elkezdett rendet csinálni. Ennek ellenére amikor legközelebb (életemben először) majd elmegyek szavazni, nem ők lesznek beikszelve:)

Mert a külső körülmények miatt már én is csak egy szebb jövőben bízhatok. A többi zsákutcának tűnik.

Virtuálszümtükkel

Az IMF jött, ajánlott, nemnyilatkozik. Legalábbis csak ennyit: “Magyarországnak fenn kell tartania gazdasága stabilitását, javítania kell költségvetési politikájának tervezésén és a gazdasági kormányzáson – jelentette ki Christoph Rosenberg, az IMF magyar misszióvezetője az IMF Survey-nek nyilatkozva.” Mi, egyszeri, demokráciában élő parasztok ismét csak nem tudhatjuk, miről suskusol a kormány Mr. Rosenberggel (akinek már a neve is sokat mondó, legalábbis jól reprezentálja, kikből is áll, kinek az érdekeit képviseli az IMF).

Ennyit, hogy a jelenlegi helyzet szar, és javítani kell rajta, a legutolsó részeg alkoholista is felfog bármelyik falusi kocsmában. Ahogy a dothrakiak mondanák: ez tudott. A dühítő ismét csak az, hogy az ilyenekből is látszik: a világ urai (és uracskái, akik a mi Parlamentünkben ülnek, és nagyobbnak képzelik a szemétdombjukat, mint amekkora az valójában) nagyjából szarba se veszik a pórnépet; olyannyira lenéznek mindenkit, aki nem az ü szintjükön van, hogy úgy érzik: bármikor bármit hazudhatnak, eltussolhatnak, szájbarághatnak, vagy elintézhetnek egy legyintéssel. A kiváltságos arisztokrácia fölényessége ez ismét az őket eltartó réteggel szemben. Pedig a történelem megmutatta már, hogy ez sosem ér véget békésen, ebből többnyire kurva nagy balhé van a végén.

Ráadásul ennek a világnak lassan vége, mert a netet nem lehet szabályozni, csak maximum olyan látványosan durván, amit egy koreai vagy egy kínai eltűr, de a nyugati népek nem. Ha a központi hatalom nem tiltja le egy az egyben, akkor a neten a gondolkodó emberek véleményt adnak közre, megtalálják egymást, és közfelháborodást is képesek generálni. Azt meg ugye már rohadt nehéz eltusolni, mert túl sok helyen marad nyoma, túl sokan látják, túl sok a hivatkozási alap egy esetleges későbbi támadáshoz, felülvizsgálathoz vagy számonkéréshez.

A világháló sokkal veszélyesebb fegyver, mint amennyire a jelenlegi felhasználói felfogják. De szerintem már ébredeznek. Megjósolom, hogy nem sok év kell már ahhoz, és minden sunyi, felelősséggel járó munkát végző ember (politikus, munkáltató, egyéb “nagykutya”) rettegni fog bármit elkövetni, mert bukta esetén már nem csak a helyi téeszből kellene kirúgnia a sértettet, hanem le kellene tudnia kapcsolni magát az internetet is, hogy sunyisága titokban maradjon. Falu, város, ország szintjén egyformán ez lesz, meglássátok.

Nem hiszitek? Gondoljatok a Homárra, gondoljatok a youtube-ra feltöltött háborús videókra. Jusson eszetekbe a valóvilágos bagázs akaratának a Facebook-on engedni kénytelen óriáscég. És ezek egyelőre csak hellyel-közzel helyi, aprócska problémák, amiket a net nyilvánossága oldott meg. Lehet ám ezt “országos” szinten is művelni (Malina Hedvig-ügy; az idézőjel meg azért, mert nem egy valós országról beszélek), sőt, előbb utóbb világméretű szinten is: valaki be fog jutni valahogy a nagyon zárt körű Bildelberg ülésére, és el fogja mondani, mi folyik ott (adja isten, hogy semmi komoly).

A net hatalmas fegyver: sajnos kétélű. Nagyon-nagyon vigyázva kell hozzányúlni; legalábbis amíg meg nem tanuljuk a biztonságos használatát.

Face to face

Az eddig a Facebookon eltöltött idő alatt beszerzett tapasztalatok birtokában az alábbi megállapításokat teszem:

  • Az emberek többsége még mindig benyal minden hülyeséget. Eszük ágában sincs rákeresni a google-ön az adott témára, ész nélkül küldik tovább, osztják meg a legnagyobb baromságokat is.
  • A mai, 13-25 év közötti korosztály tagjainak egyetlen rendszeres napi elfoglaltsága, hogy a telefonjukkal lefotózzák magukat a tükörben, majd a képet közzéteszik.
  • A közösségi oldalakon, akárcsak a való életben, szigorúan tilos igazat mondani! Ha a bányarém vagy a százkilós ártány egy telefonnal készült, homályos képpel jelentkezik a neten, akkor kizárt, hogy valaki – udvariasan vagy udvariatlanul – felhívja a figyelmét a tényre, hogy régebben az ovisokat ilyen képekkel ijesztgették. Az egyetlen elfogadható hozzászólástípus a “csini vagy”, “széééép vagy” lehet, minden más törlendő.
  • Még mindig szilárdan hisznek az emberek abban, hogy ha az összes ismerősüket azzal bombázzák, hogy az ő kedvencükre szavazzanak valamelyik agyament valóságshowban, akkor egyrészt ez nem a csalás kategória (azt csak más csinálhatja); másrészt ezáltal elhiszik, hogy befolyásuk van a műsor végkimenetelére. Az, hogy ezek a műsorok előre megírt, szigorúan vett forgatókönyv szerint zajlanak, az mindegy, nem érdekes, vagy egyenesen kamu…!:)
  • Az emberek nagy része a végtelenségig felháborodik, ha valami változást vezetnek be a Facebookon. Hogy ez a változás miben nyilvánul meg, az igazából teljesen mindegy; páran máris nekiállnak szervezni “Vissza a régi blablabla”, “Jelöld te is, ha ignorálod a blalabla” típusú oldalakat. Hogy ezzel az égvilágon semmit nem érnek el azon kívül, hogy a saját lelkiismeretüket nyugtatják meg vele (hiszen elhiszik, hogy ők aztán most tettek valamit), az mindegy. Majd lecseng.
  • Az adatvédelmi szabályok változása esetén is mindig nagy a felhördülés. Sokszor látni “köcsög face” típusú hozzászólásokat; de könyörgöm, tegye fel a kezét az, akinek fegyvert tartanak a fejéhez, hogy használja a közösségi oldalakat, vagy meghal… Nem kötelező ugyanis: ha nem tetszik, ne használd. (Másik szempont: a legtöbb hozzászóló már azelőtt felhördül, mielőtt sikerül értelmeznie a változtatás mibenlétét.)
  • A magyar helyesírás normális használata helyett elterjedt az a tévhit, hogy a személyes névmásokat, a nemzetek neveit és még jó pár dolgot nagybetűvel kell kezdeni. Azok, akik ezt így csinálják, azzal mentik tudatlanságukat, hogy ez így jó, mert ezzel fejezik ki a másik iránti tiszteletüket. Ez különösen akkor érdekes (én halálra szoktam röhögni magam ezen), amikor Józsi megkeféli a fél falut, Panni, a párja pedig elpanaszolja a neten a sérelmét: “Te büdös paraszt, azt hazudtad, hogy szeretsz engem, de mégsem, így hát el kell válnom Tőled…” – akkor most mélyen tiszteli Panni Józsit, vagy szeretné kiherélni inkább…?

Összefoglalva: a face remek keresztmetszetet mutat a mai magyar (és nemzetközi) társadalomról. A kereskedelmi adókon, bulvárlapok lapjain terjedő színvonaltalan szenny és a normális értékrendű emberek tűrőképességének határait feszegető liberalizmus megtette a hatását: az emberek nagyon nagy hányada sötét, mint az éjszaka; nem hajlandó gondolkodni, nem hajlandó az önkritikára, és végtelenül önző. Ha valaki pedig ezt a szemébe mondja, akkor az köcsög, grammarnáci, meg egyén ilyen divatos kifejezésekkel illetendő személy.

Visszájára fordultak az emberi értékek: ha nem tudok az anyanyelvemen helyesen írni, akkor én cool vagyok, mert ez már nem lényeges. Ha valaki tud, és kijavít engem, akkor az egy paraszt, mert kinek képzeli magát. Ha egy anorexiás bányarém vagyok, én akkor is cool vagyok, mert a fotóimat az összes barátom lájkolja, ergo biztosan gyönyörű vagyok, bármit is mond a tükör. Ha valakinek mégsem tetszem, akkor az egy paraszt, mert mi az, hogy nem lájkol…

Miért nem szeretik és fogadják el az emberek az igazságot…? Miért jobb áltatni magunkat hazugságokkal, és hisztizni, ha mégis kiderül, hogy a hátunk mögött a főlájkolónknak igenis megvan a véleménye rólunk…?

Most kiteszem ugye a saját blogomra ezt az írást, majd megosztom a Facebookon. Mindebben az a vicces, hogy sokan magukra veszik majd, akiknek nem kellene; sokan nem veszik magukra majd, akinek viszont igenis kellene; de legrosszabb esetben sem kapok majd “még jó, hogy te tökéletes vagy, te gyökér” típusú hozzászólást (lásd fent: csini vagy, széééép vagy), mert azt nem illik…:)

Mobilfób és netlogellenes

Amióta itt a huszonegyedik század sok-sok csodálatos technikai találmánya, az emberi kapcsolatok természete – értelemszerűen, mivel mindenki rácuppant az új lehetőségekre – jelentősen megváltozott.

Amióta a kütyük egyre olcsóbban állíthatóak elő, és ezáltal egyre olcsóbban vásárolhatóak meg, azóta nem kérdés, hogy ugyan kenyérre és gyógyszerre nincs pénz, de kamerás mobil, az kell, hiszen anélkül élni nem lehet.

Szeretem, már csak választott foglalkozásomnál fogva is a kütyüket, de belehülyülve nem vagyok, sosem voltam. A telefonnal telefonálni szeretek (illetve nem szeretek, de erről később); a számítógéppel böngészni, levelezni és dolgozni; a fényképezőmmel fényképezni.

Amit mostanában nagyon foglalkoztat, az egy ördögi, szakmai és magánéleti öngyilkossággal felérő, gonosz gondolat: mi lenne, ha valamelyik táborozásunk során szimplán bekúrnám a tűzbe a mobilomat?

Bradbury egyik novellájában, A Pusztító-ban írta meg azt, amit mostanában érzek: hogyan jut egy ember odáig, amikor már nem lehetőségnek, hanem tehernek érzi azt a láthatatlan digitális és éteri láncot, aminek segítségével a többiek rángatni szeretnék. Bár a novella erősen sarkított, az alapérzet ugyanaz: tele a tököm azzal, hogy az emberek úgy érzik, ha megcsörrentik a telefont, vagy küldenek egy emailt, akkor arra nekem azonnal reagálnom kell. Valamiért az a benyomása mindenkinek, hogy a mobil egy emberrel összenőtt eszköz, ami független a hívást fogadó fél akaratától, tehát ha csörög, az fel KELL venni, ha törik-szakad, mindenáron.

És ha mondjuk csak kikapcsolom? Attól a tüske még ott marad, a láncot nem téptem el, csupán rózsaszínre festettem. A megoldásnak véglegesnek kellene lennie.

1991. július 1.-én történt meg a világ első GSM hívása, azt megelőzően nem léteztek mobiltelefonok. És basszus, mégis éltek és dolgoztak emberek, már akkoriban is! Volt egy munkahelyi telefon, meg volt egy otthoni telefon, amin lehetett kommunikálni. A mobiltelefon – nyilvánvaló rengeteg előnye mellett – a magánéletet vette el, a munkaidő és a szabadidő közötti különbséget gyilkolta meg. Mert mi is a helyzet? Ha nem találnak a vezetékesen, akkor addig csörgetik a mobilt, amíg fel nem veszi az ember. A mobilszám egy bilincs, mert ha besokallunk, és megszüntetjük, akkor nem csak az a hozadék, hogy tiszta lappal indulhatunk, hanem az is, hogy a tíz éve látott jó ismerős sem talál meg esetleg többé, hisz ő csak ezt az egy, régi számot ismeri. Ördögi csapda ez, barátaim.

Az internetes viselkedés hasonló is lett, főleg, hogy a gyökér szoftverfejlesztők mindenbe beleteszik a “megböklek” típusú szarokat. Ülök a gép előtt, és dolgozom, vagy ha épp nem, mondjuk egy filmet nézek; erre jön Jani, és csevegni akar. Nem zavarja, hogy “Ne zavarj” az állapotom, ő kérdez, vagy mond, és ha nem akarok válaszolni, elkezd böködni. Az ilyennek legszívesebben forrasztópákával égetném ki a szemét.:) Miért, milyen jogon hiszi azt bárki is, hogy Ha Ő Szólít, Akkor Válaszolni Kell?

És miért hiszi azt bárki is, hogy én mindenféle fiszfasz netlogra, társkeresőre regisztrálni akarok, csak azért, hogy ott is lássam a százhúsz másik helyen is fellelhető fényképeit és kapcsolatait? Különösen miért hiszi azt bárki is, hogy ha egyszer elutasítom az ilyetén jellegű felkérését, akkor neki mindenképpen havonta emlékeztetnie kell arra, hogy ő oda meghívott engem…? Gondolja, hogy ha ennyire nyomul, akkor feladom, és a kedvéért regisztrálok? (Nem, nem ez fog történni, hanem az, hogy a levelei mennek a spamlistára.)

Értem én, hogy kell a közösség, és mindenkinek tudnia kell, ha ő rátalált egy nagyszerű és új közösségépítő honlapra. Értem én hogy nem fogja fel, hogy ezeknek egyetlen célja van, és az nem a közösségek kikovácsolása, hanem a minél nagyobb felhasználói létszám, és az ehhez kapcsolható reklámtevékenység. Értem én, hogy a netezők kilencven százaléka boldogan nyomkod, de nem képes a lényegi információt a felesleges baromságoktól megkülönböztetni. Azt is értem, hogy az élménymegosztás pszichikai kényszere minden másnál nagyobb, mert kell a visszajelzés, önnön nagyságunk mások általi elismerése, önbecsülésünk megfinanszírozása. Ez rendben van. De hogy valaki ezt ne ismerje fel, és ne tudja kezelni némi, interneten eltöltött idő múlva sem… Ez bizony szomorú, nagyon szomorú.

Szóval, visszatérve az eredeti gondolathoz: gondolkodom. Nemsokára talán lesz saját lakás, lesz saját kis műhely, terveim szerint külön számmal, akár úgy, hogy a mobil ott lesz bent, lecsavarozva az asztallaphoz. És ha felállok és elmegyek onnan, akkor az ott marad, ha fene fenét eszik is; és akkor nem kell leugranom a bicikliről, eldobnom a gombászkosarat, kiköpnöm a falatot a számból, ha valaki épp nem találja a “Start” gombot a windows-tálcán, de az élete múlik rajta, hogy AZONNAL megtaláljam neki.

Tudom, hogy ennek a nézetemnek komoly ügyfélvesztési kockázata van, de a mérleg állása szerint ez most már nem annyira érdekel. Hivatali idő kell, és ha egyszer nem vagyok elérhető, akkor az jelentse azt, hogy nem vagyok elérhető. Nem kell már mobil-lánc, mert több a hátránya, mint az előnye.

A minap majd sátorozni megyek. Tüzet is fogok rakni…:)