Név: Fráter Attila
Életkor: folyton változik
Feltalálási hely: Bakonycsernye

Így hívnak, amióta az eszemet tudom, sőt, többek szerint már előtte is így hívtak. A régi keletű Fráter-családból eredek, bár mivel apám kétéves koromban lelépett, és nem sok emléket hagyott hátra maga után, így egyenlőre nem sikerült magamat elhelyezni az igencsak kiterjedt családfán. Névrokonok fényképeit nézegetve a Szegeden élőkkel lehetek szorosabb kapcsolatban.

Van egy fiam, aki az életem középpontja immáron két éve; van egy feleségem, akit szeretek; van egy szélessávú kapcsolatom, és még sok minden egyebem, amit felsorolni lehetetlen. Rengeteg tapasztalatom is van, és elég jó memóriám (humán beállítottságú memóriára gondolok), így van némi írói vénám is, amit ügyesen titkolok. Általánosságban azt mondhatnám, hogy mindenhez értek; ezért fel is vettem az “Utolsó Nagy Magyar Polihisztor” címet, melynek emlegetésével remekül fel lehet bosszantani közeli ismerőseimet.

A honlappal voltaképpen nem volt semmi célom önmagam szórakoztatásán kívül, valamint hogy a kirándulások nem annyira művészi színvonalú képeit megosszam az érdeklődőkkel; azután sok-sok idő és mások blogírási szokásának lefitymálása után magam is rákaptam a blogra, mert felfedeztem benne a remek feszültséglevezető lehetőséget. Azt hiszem, mindenki levezeti valamilyen módon a benne keletkező feszültséget; van, aki ennek érdekében végigmegy az utcán, és leveri az első szembejövőt, és van, aki ír, zenél, blogol, és ezzel tökéletesen megelégszik. Én magam, mint az kikövetkeztethető, e második fajtába tartozom, bár hidd el, szívesen tartoznék az elsőbe is, ha törvényeink lehetővé tennék a két kard nyílt utcai viseletét és az urbánus indíttatású népnevelést.

Valamilyen oknál fogva, amit itt most nem részleteznék, erősen vonzódom a japán kultúrához. Tudom, hogy ez divat, de én nem a küzdősportokhoz vonzódom, hanem a mentalitásukhoz; bár minden fiatalkori erőlködésem ellenére sem lett sárga a bőröm és ferde a szemem, azért remekül érzem magam, ha véletlenül összefutok valahol egy igazi japánnal.
Ugyanennél az oknál fogva rajongok a szúró-, vágó- és dobófegyverekért, bár a lándzsa nem az én asztalom. Az igazi hobbim a 42 cm penge- és 38 cm markolathosszúságú rövid, egyenes kard, valamint a kések; ismerőseim tanúsíthatják, hogy ritkán látni engem kés nélkül bárhol is:)
De akiért igazán rajongok, az épp most jelzi, hogy végre foglalkozhatnék vele is. Így hát be is fejezem az írogatást.

“Joku mireba
nazuna hana szaku
kakine kana.”